“Gyere, rád adom  a zoknidat! – Nem! – Gyere, idd meg a kakaódat! – Nem! – Gyere, öltözzünk fel és menjünk ki a játszótérre! – Nem!” – ugye ismerős mindenkinek ez a jelenet? És ha nagy nehezen sikerül is elkezdeni öltözködni, akkor jön a következő instrukció: “Én akarom!”. Gondolom, ahol kis totyogó nevelkedik, ez a jelenet mindennapos… Mi a magyarázata ennek a viselkedésnek, amely olyan nagyon jellemző a két év körüli gyermekekre? És mit tehetünk mi szülők, akik néha már a hajunkat tépjük?

Újraközeledési krízis

A pszichológia ezt az életszakaszt az “újraközeledés kríziseként” írja le.  A másfél év körüli gyermek a világ felfedezése során felismeri, hogy mindenhatósága véges és az édesanyja rajta kívül létező személy. (Korábban ugyanis édesanyjára segéd-énként tekintett, azaz az anyja kompetenciáit a gyermek a sajátjainak tekintette.) Ez számára komoly megrázkódtatással jár. Totális ambivalencia jellemzi a kis totyogót, egyfelől teljes függetlenséget szeretne elérni magának másfelől viszont anyja figyelmére állandóan igényt tart.

És mindehhez még a dackorszak is párosul úgy kétéves kor körül. Ennek jellemzője, hogy kifejezetten a gyermek teremt olyan helyzeteket, ahol “nem”-et mondhat, és a szülő legnagyobb bosszantásra úgy tűnik, hogy ő maga ezt hallatlanul élvezi is. Ilyenkor tart egy egyszerű cipő felvétel fél óráig… Ember legyen a talpán aki ezt birka türelemmel viseli. Pedig a dackorszak az autonómia elérésének egyik nagyon fontos állomása. Ha nem akarunk nagy balhékat, akkor érdemes a “kicsiben-engedünk” szabályt alkalmazni, és csak az igazán kardinális kérdésekben tartani magunkat az elveinkhez, és megvívni a csatákat.

Megkapaszkodás és leválás

A mindenhatóság érzésének elvesztése komoly krízis a gyermek számára. Hiszen korábban, ha elsírta magát, akkor azonnal megjelent az anyja, és megnyugtatta. Emiatt az a gondolkodás alakult ki benne, hogy viselkedésével befolyásolja a világ dolgait. Hiszen, ha egy gondolat megszületett benne, az meg is valósult. Ezt nevezi a pszichológia “mágikus gondolkodás”-nak.

Másfél-kétéves kor körül csemeténknek viszont rá kell jönnie arra, hogy ez nem teljesen van így. A relativitásérzékelése is fejlődik és felismeri, hogy az önmagában vetett hit nem mindenható. A megkapaszkodás és leválás egyszerre működik. Szeretné, ha édesanyja segítene neki, de mindezt úgy tegye, hogy ne kelljen észrevennie. Sok esetben nem értik az anyák, hogy már nagyobbacska gyermekük miért igényli újra az állandó jelenlétüket. Pontosan azért, mert a gyermek felismerve saját kicsinységét, állandóan igényli az anyai szeretet kimutatását.

És sok esetben ilyenkor születik meg a kistestvér… Mint láttuk a gyermek amúgy is nehéz korszakban van, és a testvére születésével azt várják tőle, hogy hirtelen ő legyen a nagy és okos. Pedig most fedezte fel saját kicsinységét, hogy teljesítse ezt a szülői elvárást…? Ilyenkor a végtelen anyai türelem és szeretet az, ami segít. Ha gyermekünk érzi, hogy az a féle biztonság, amit csakis az anyukája (és nem a nagymamája vagy az apukája) tud neki továbbra is nyújtani megvan a kis életében, egyszerűbb lesz ezt az időszakot átvészelni…

Viszont teljesen nem dőlhetünk hátra, ha túljutunk ezen a korszakon, hiszen a serdülőkorban ezt a közeledek-távolodok, mennék-maradnék krízist a kamaszok (velünk együtt) újra átélik… 🙂

Irodalom: Frenkl Sylvia-Rajnik Mária: Életesemények a fejlődéslélektan tükrében

•