Az ebédlőasztalnál megfagyott a levegő… “Ti akartátok, hogy gyereket szüljek! Tessék, teljesítettem az elvárást!” – kiabálta az alig kéthónapos kislány anyukája könnyes szemmel. A nagyszülők dermedten hallgattak…

“Soha ne szüljetek még egy gyereket!” – kiáltott fel egy társaságban az egyik kétgyermekes anyuka. “Nekem nagyon elegem van az egészből, már nem bírom tovább” – folytatta, pedig a gyermekei olyan szépen viselkedtek, hogy a többi anyuka nem is értette, mi lehet a probléma.

Mi lehet az oka annak, hogy egy anya így vélekedik gyermekeiről és saját anyaszerepéről?

Annak idején, amikor megfogalmazódik bennünk a gondolat, hogy gyermeket szeretnénk nem is tudjuk igazán, hogy többes összetevője van a bennünk megszülető gyermek utáni vágynak. Az egyik ilyen a belénk kódolt kötelesség az emberi faj iránt. A felnövekvő leánygyermek magával hordozza azt a pszichológia által tudattalan adósságnak nevezett jelenséget, hogy az emberi faj felé adóságot kell törlesztenünk a gyerekszülés által. De bizony ez az adósságtörlesztés gátolhatja is a fogantatást, mert adott esetben túl nagy lelki teherként jelentkezik ez a feladat. De akár magát a gyermek iránti vágy kialakulását is késleltetik vagy kioltják, egy-egy múltbeli trauma, félelem vagy jelenbeli probléma által. Viszont az is előfordulhat, ahogy a fenti – életből vett – példákból látszik, hogy ez a fajfenntartási kötelességtudat erősebb, mint az egyén saját én tudata, és akár a család iránti lojalitás testesül meg egy-egy gyermekvállalásban.

Ez nyilvánvaló, hogy nem egy szerencsés helyzet, hiszen az újszülött világrajövetelével egy csapásra megváltozik minden, a leányból immáron anya lesz, új szereppel bővül az élete, egy soha véget nem érő szereppel. Ráadásul a várandósság érzelmileg labilis hónapjaiban a kismama újraéli a múltbeli sérelmeket, újraértékeli az édesanyjával való kapcsolatát, azaz a lelki áttetszőség állapotában minden a felszínre kerül. De könnyen lehet, hogy ez a bűvös kilenc hónap a rózsaszín köd világa, már ami a gyermek megszületését követő időszak elképzeléseire vonatkozik, és az első találkozás a realitással, a valós problémákkal, az első nehézségekkel, a kialvatlansággal az, ami kijózanítja az emberlányát. Amikor igazán valóságossá válik a gyermek állandó jelenléte és vele együtt a gondoskodás feladata, akkor kerülhet az anya olyan lelki állapotba, hogy ilyen gondolatok kezdenek kavarogni benne… De ha nem is az első időszakban kerül ilyen helyzetbe az anyuka, akkor 2-3 év elteltével jelentkezhet ez az állapot, mintegy a belefáradás, fásultság jeleként.

Ijesztő ez a családtagok számára, a környezet számára de leginkább a saját gyermeke számára. Tudom, hogy ez egy abszolút tabu téma, és amikor az ember ilyeneket hall, mint a fenti példák, inkább hallgat, pedig nem kellene… Amikor egy anya így vélekedik gyermekeiről és a saját anyaszerepéről, akkor ott komoly lelki problémák vannak a háttérben. Ezek pedig maguktól nem oldódnak meg. Hanem a gyerekeken, a hozzájuk fűződő kapcsolatokban, az elfogadásukban, az irántuk való szeretetben csapódnak le. És ez innentől kezdve válik nagyon veszélyessé, és rombolóvá… Az első esetben az anyuka lelki állapota egy nagyon komoly szülés utáni depresszióba torkollott, amely szakember segítségét igényelte. A második esetben – sajnos – az amugyis érzékenyebb lelkű gyermekek komolyan megsínylették az anyuka lelki gondjait, és többek között az evésükben csapódott mindez le (nagyon keveset ettek, sokszor alig).

Nehéz ilyenekről beszélni, pedig a probléma élő. Azt kell látnunk,  és ez a legfontosabb, hogy ha egy anya nem érzi magát jól az anyaszerepben, akkor merjen segítséget kérni, mert nemcsak magáról van szó. Mindez kihat a gyermekére is, az ő érzelmi-lelki fejlődésére és sajnos nagyon komoly, életre szóló sebeket okozhat neki akaratlanul is… Ne dugjuk homokba a fejünket, mert az senkinek nem jó…

Irodalom: Antoine C., A terhesség és az anyaság pszichológiája

•