“Amikor az első gyermekemet vártam, olyan tudatosan készültem az érkezésére, hogy meg voltam győződve arról, hogy semmi váratlan helyzet nem érhet, hanem majd minden flottul megy. De aztán elég hamar kiderült, hogy kevés tejem van és a kisfiam nagyon keveset hízott hetente, így hamar tápszeres utánpótlásra szorult. Akkor egy világ omlott össze bennem, és én, aki előtte minden ide vonatkozó szakirodalmat végigolvastam, akkor hallani sem akartam róluk. Nagyon sokáig tartott, mire újra jó anyának éreztem magam” – meséli egy háromgyermekes anyuka.

A fenti eset sajnos elég gyakori. A kismamák a babavárás hosszú hónapjai alatt alaposan fel tudnak készülni a baba érkezésére. Viszont a váratlan helyzetekre nem. Már pedig akinek gyermeke van, annak számolnia kell, hogy bármi megtörténhet. Lehet, hogy a szoptatás akadozni fog, lehet, hogy a baba mozgásfejlődése lassabb lesz, emiatt fejlesztésre szorul, lehet, hogy a lakás nem fog ragyogni, és nem lesz katonás rend stb. stb. A problémát ilyenkor az jelenti, ha az anya magával szemben túlzott elvárásokat támaszt, és amikor ezeknek nem tud megfelelni, akkor könnyen összeomolhat.

Mi lehet az alapja ennek a túlzott elvárásnak?

Ez adódhat egyrészt a családi hagyományoknak való megfelelési kényszerből. Ha a felnövő leánygyermek azt látta, hogy négy gyermek nevelése lazán és könnyedén megy, akkor kialakul benne egy ilyen kép. És ha neki is lesz három gyermeke, könnyen érezheti úgy, hogy neki is zokszó nélkül bírnia kell a mindennapokat.

Adódhat másrészt abból is, hogy az anya saját magával szemben támaszt magas elvárásokat. Ha az anya alapvetően maximalista típus, akkor könnyen beleeshet abba a hibába, hogy a gyermeke megszületése után is a maximumra törekszik mind a baba ellátása mind a házimunka mind a család egybetartása terén.  

Mindezeken felül manapság a szuperanyuka képe jelenik meg mindenhol, és nem pedig a kimerült, lefáradt, lestrapált anyamodell mosolyog ránk erőtlenül a reklámokból. Pedig, főleg a szülés utáni első időszakban inkább ez utóbbi a jellemző…  

Milyen hatásai vannak a túlzott elvárásnak?

Amikor megszületik a baba, és valóságossá válik minden, akkor ez a hamis kép, amely korábban – különböző okok miatt – kialakult, bizony sokszor elbizonytalanítja az anyukákat. Úgy érzik, hogy velük van valami baj, hiszen nem érzik magukat jó anyának, mert a dolgok nem mennek olyan simán és flottul, mint ahogyan azt saját maguk és a környezet elvárná tőlük. Szégyenérzet alakul ki bennük magukkal szemben, mert nem tudnak gyorsan és könnyen belerázódni az új szerepükbe, ráadásul sem testileg sem lelkileg nem érzik magukat fittnek, amely egyenesen már égbekiáltó bűn. Mindezeken felül az anyáknak erről még beszélni sem lehet, mert akkor minden gyengeség azonnal lelepleződik, hanem inkább mélyen eltemetik és elfojtják magukban ezeket a gondokat-gondolatokat. De ezek az eltemetett problémák “dolgoznak” a mélyben, és valamilyen formában előtörnek. Akár pl. depressziós állapot formájában, akár testi tünetekben, de ritkán maradnak észrevétlenül. 

Pedig semmi szégyenletes nincs abban, ha beismerjük, hogy akár a babagondozás, akár a házimunka terén segítségre szorulunk. Inkább az a hamis társadalmi mítosz a szégyenletes, amely a szuperanyukát állítja követendő példának. Hiszen ezzel rengeteg kétséget és túlzott elvárást támaszt az anyákban magukkal szemben, és túlzott elvárást a környezet részéről. A többgenerációs családmodell nagyanyáink korában azért is volt jó, mert a segítség minden formája állandóan jelen volt, és az anyáknak is könnyebb volt az első időszak. A manapság jellemző izolált lét magával hozta azt is, hogy az anyák már beszélni sem mernek arról, hogy sokszor bizony el kellene egy kis segítség mind fizikai mind lelki téren… Ne hagyjuk, hogy az elvárások megnehezítsék életünket, és ha segítségre van szükségünk, akkor bátran kérjünk.

Ha úgy érzed segítségre van szükséged, keress meg minket bátran,
részletek az Egyéni segítség menüpont alatt.

•