A mai kor által generált egyik nagyon komoly szülés utáni depressziót kiváltó ok a túlzott megfelelési kényszer. A kismamák a babavárás hosszú hónapjai alatt alaposan fel tudnak készülni a baba érkezésére, viszont a váratlan helyzetekre nem. Már pedig akinek gyermeke van, annak számolnia kell azzal, hogy bármi megtörténhet. Lehet, hogy a szoptatás akadozni fog, lehet, hogy a baba mozgásfejlődése lassabb lesz, és emiatt fejlesztésre szorul, lehet, hogy a lakás nem fog ragyogni, és nem lesz katonás rend stb.  A problémát ilyenkor az jelenti, ha az anya túlzottan meg akar felelni az elvárásoknak, és amikor ez nem sikerül, akkor pedig összeomlik.

Mi lehet az alapja a túlzott megfelelési kényszernek?

1. Ez adódhat egyrészt a családi hagyományoknak való megfelelési kényszerből. Ha a felnövekvő leánygyermek azt látta, hogy négy gyermek nevelése lazán és könnyedén megy, akkor kialakul benne egy ilyen kép. Majd amikor neki is lesz három gyermeke, akkor úgy érzi, hogy akárcsak egykor az édesanyja, most neki is zokszó nélkül bírnia kell a mindennapokat.
2. Adódhat másrészt abból is, hogy az anya saját magával szemben támaszt túlzottan magas elvárásokat. Ha az anya alapvetően maximalista típus, akkor belecsúszhat abba a hibába, hogy a gyermeke megszületése után is a maximumra törekszik mind a baba ellátása mind a házimunka mind a család egybetartása terén.
3. Mindezeken felül manapság a csinos, fitt és lendületes szuperanyuka kép jelenik meg a médiában, és nem pedig a kimerült, lefáradt, lestrapált anyamodell mosolyog ránk erőtlenül a reklámokból. Pedig főleg a szülés utáni első időszakban inkább ez utóbbi a jellemző. Ez a társadalom által támasztott elvárás rengeteg anyukának okoz nehéz pillanatokat.

Milyen hatásai vannak a túlzott elvárásnak?

Egy anyuka ezt így fogalmazta meg: „Túl tökéletes akartam lenni, és a lényeg, a baba elveszett…” Amikor megszületik a kicsi, és valóságossá válik minden, akkor ez a hamis kép, amely korábban – különböző okok miatt – kialakult, bizony sokszor elbizonytalanítja az anyukákat. Úgy érzik, hogy velük van valami baj, hiszen nem érzik magukat jó anyának, mert a dolgok nem mennek olyan simán és flottul, mint ahogyan azt saját maguk és a környezet elvárná tőlük. Szégyenérzet alakul ki bennük magukkal szemben, mert nem tudnak gyorsan és könnyen belerázódni az anya szerepükbe, ráadásul sem testileg sem lelkileg nem érzik magukat fittnek, amely egyenesen már égbekiáltó bűn. Ráadásul erről még beszélni sem lehet, mert akkor minden gyengeség azonnal lelepleződik, hanem inkább mélyen eltemetik és elfojtják magukban ezeket a gondokat-gondolatokat. Pedig semmi szégyenletes nincs abban, ha beismerjük, hogy akár a babagondozás, akár a házimunka terén segítségre szorulunk.

Inkább az a hamis társadalmi mítosz a szégyenletes, amely a szuperanyukát állítja követendő példának. Hiszen ezzel rengeteg kétséget és túlzott elvárást támaszt az anyákban magukkal szemben, és túlzott elvárást a környezet részéről. A többgenerációs családmodell nagyanyáink korában azért is volt jó, mert a segítség minden formája állandóan jelen volt, és az anyáknak is könnyebb volt az első időszak. A manapság jellemző izolált lét magával hozta azt is, hogy az anyák már beszélni sem mernek arról, hogy sokszor bizony el kellene egy kis segítség mind fizikai mind lelki téren.

(Részlet a MAMAZiZi című könyvből)

•