Bár sokan tagadják, de mégis is nagyon meghatározó lehet a gyermekünkhöz való viszonyunkban az, hogy korábban milyen nemű utódról álmodoztunk. Valahol a szívünk mélyén mindnyájan elterveztük azt, hogy ha egyszer kisbabánk lesz, az kisfiú vagy inkább kislány legyen. Ez rendben is van így.. A nehézséget inkább az okozza, hogyha kiderül a várandósság során, hogy ténylegesen milyen nemű baba csücsül a pocakunkba, ezt a tényt egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen tudja a kismama elfogadni. A probléma még összetettebb, ha  a család is elvárást támaszt a születendő baba nemével szemben..

Az elképzelt és a valóságos magzat

A mai modern technika lehetővé teszi a várandósság során az ultrahangos vizsgálatot, amelynek ugyan az elsődleges célja a rendellenességek kiszűrése, azonban sok esetben összetörheti a szülők álmait azzal, hogy a vizsgálat segítségével egyértelműen megállapítható a születendő baba neme is. Sajnos az elképzelt és a valóságos magzat közötti különbség és az ebből eredő csalódottság alapvetően kihat az egész várandósságra és a babához való viszonyulásunkra. Gondoljunk csak bele, milyen nagy a boldogság ott, ahol három fiúgyermek után végre egy leánygyermek is születik, és milyen nagy lehet a csalódottság ott, ha újra kisfiú érkezik… Hallottam olyan esetről, ahol az első baba kisfiú volt, de sajnos pár hónaposan meghalt, és utána sorban kislányok születtek, de kisfiú többet nem… A szülők a hatodik leány után már nem vállaltak több gyermeket…

Az elfogadás fontossága

Persze a kismamák egy nagy része valóban úgy érzi, hogy nekik mindegy a baba neme, és az általuk elképzelt magzat szinte teljesen olyan, mint a valóságos baba, és tényleg nem számít az, hogy milyen nemű. Az ilyen anyukák szerencsések, viszont akadnak olyanok is, akik a babájukat emiatt nehezen fogadják el. Az elfogadás – olyannak, amilyen vagy – amely alappillére a feltétel nélküli szeretetnek, nos ez ilyenkor nagymértékben sérül és nagyon sok mindenre kihatással van. Már csak azért is, mert ezt a baba is megérzi, hiszen kezdetben érzelmi szinten fogja fel maga körül a világ dolgait, tehát rögtön érzékeli a nem százszázalékos elfogadást. [Gondoljunk csak bele, ha mi magunk is bekerülünk egy közösségbe, és azt tapasztaljuk, hogy nem fogadnak el minket olyannak amilyenek vagyunk, azt szinte azonnal megérezzük, és nem is érezzük jól magunkat ott.]

Hallottam olyan esetről, ahol az anyuka egészen az első gyermeke megszületéséig azt hitte, hogy a gyermekkora álomszerűen boldog volt, és a kisfia megszületése után döbbent rá arra, hogy az apukája őt soha nem fogadta el igazán, mert lány lett és nem fiú. Nagyon fájdalmas volt számára ez a felismerés, és teljesen újra kellett értékelnie az édesapjához való viszonyát… Milyen érdekesen működünk, hogy a várandósság és az anyaság annyira érzékennyé tesz minket, hogy a korábban tudat alatt tartott lelki sérüléseink hirtelen a felszínre kerülnek [ez a lelki áttetszőség állapota]…

 A másik nagy probléma, ha az anyuka teljesen el is tudja fogadni gyermekét olyan neműnek, amilyen, akkor még ott állhat a család a háttérben és adott esetben az apuka vagy egy nagymama ezt nehezen tudja megtenni. Hallottam olyan esetről is, ahol  a nagymama az elsőszülött kislányt imádta, míg a másodszülött kisfiút nagyon nehezen fogadta el, és állandóan különbséget tett köztük. Vagy az is előfordul, hogy az apuka azért nem szeretne még egy gyermeket mert fél attól, hogy egy nemvárt kislány érkezik a családba kisfú helyett. Pedig az anyuka boldogan szülne akár még egy kislányt is.. [Ez azért veszélyes, mert az ily módon elfojtott rengeteg érzelem előbb-utóbb a felszínre tör valamilyen formában.]

Irodalom: Antoine C., A terhesség és az anyaság pszichológiája

•