Miért van az, hogy egy anya-gyerek kapcsolat félresiklik útközben valahol?
Mi váltja ki egymásból a kölcsönös félreértést?
Miért fordul az elő, hogy egy anya láthatóan kiábrándul az anyaszerepéből?
Hogyan lehetséges ez, és legfőképpen mi az oka ennek?

Az álom…

Amikor az ember lánya az első babájával várandós lesz, akkor van benne egy csendes elvárás a születendő gyermekével (esetlegesen annak nemével) és az egész anyasággal szemben. Azt várja, hogy majd síró babája könnyen megnyugszik, sokat és nyugodtan alszik, azonnal és flottul sikerül szoptatnia, az elvárásoknak megfelelően fejlődik a mozgása, a beszéde, hamar szobatiszta lesz, és egyáltalán szinte egész nap majd a hangját is alig lehet hallani, mert annyira szófogadó és simulékony.

A valóság…

Ezzel szemben a valóság teljesen más. Ilyen gyermek nem létezik. Ilyen gördülékenyen ritkán vagy egyáltalán nem mennek a dolgok. És amikor egy-egy problémával szembetalálkozik az anya, akkor többé-kevésbé csalódottság és elégedetlenség alakul ki benne. És itt van sokszor a fordulópont… Hogy egy anya mennyire könnyen tud ezeken túllépni. Beleragad ebbe a lelki állapotba, és  az újabb apró csalódások egy fokozatos kiábrándultsághoz vezetnek, vagy továbblép rajtuk. Ugyanis, ha tartós ez a lelki állapot, akkor ezt a gyermek megérzi, és daccal reagál. Hiszen neki is megvannak az igényei. Már jóllakott, de még az anyja továbbeteti, túl meleg a fürdővíz, túl gyorsan kell menni hazafelé stb.

Ahogy a szakemberek mondják ilyenkor mindketten csalódnak, hiszen a várakozásaik nem kapnak megerősítést. De mivel egyikük várakozása sem tudatos, a csalódás is tudattalan marad… Mindketten keserűséget éreznek, és az anyában ez türelmetlenség formájában tör a felszínre, és nem leli örömét az anyaságban. A gyermek pedig nagyon dacos lesz… És ez teljesen természetes következmény, hiszen a kis érzelmi tankja egyáltalán nincs tele…üresen kong. Így pedig nem várható el tőle jó magatartás. Továbbá érzi, hogy édesanyja nem fogadja el olyannak, amilyen. Ez pedig alapvető eleme a bizalomnak, a feltétel nélküli szeretetnek, azaz a boldog gyermekkornak.

Miért veszélyes ez?

Ilyen esetekben, ezek az anyák valahol nem igazán találják meg önmagukat az anyaszerepben és nem biztos, hogy megfelelően szeretik gyermeküket. Hiszen ezek a tudattalan szándékok eltorzítják a kapcsolatot, és a gyermekben pedig ezek az élmények a rejtett érzelmi elhagyatottság élményét keltik. Amint láttuk – sajnos – ez egy öngerjesztő folyamat. Egyre jobban belesüllyed az anya és a gyermek is ebbe a lelki állapotba, és egy idő után nehéz visszatérni a kiindulópontra. Pedig a harmonikus fejlődés alapja a kiegyensúlyozott anya-gyermek kapcsolat. Olyan, amely érzelmi és kötődési biztonságot ad, amely megóv az elsivárosodástól, és amely alapja és mintája minden későbbi társas kapcsolatnak.

Irodalom: Mérei-V.Binét: Gyermeklélektan

•