Elolvasnád az első részt is? Itt megteheted…

A témaindító bejegyzésemben a kötődésről, mint jelenségről általában írtam, érintve annak formáit. Most egy kicsit vitaindító szeretnék lenni, és egy kicsit a saját véleményemet és szemléletemet  is megfogalmazni akkor, amikor azt boncolgatom, hogy mi segíti elő a biztos kötődés kialakulását?

A mai nyugati világban eluralkodott az a szemlélet, hogy még a veszélye se álljon fenn gyermekünk elkényeztetésnek, ezért a kicsi babát az elejétől fogva külön szobába kell tenni, ha sír nem kell rögtön felvenni, mert különben majd nem lehet magunkról levakarni, túlságosan belemászik az életterünkbe, és később nem lesz önálló… Véleményem szerint ez egy teljesen torz megközelítés. A természeti népeknél a mai napig a babát az anyuka magára köti és majdnem egy teljesen éven át ilyen testközeli állapotban élik a mindennapjaikat. Emiatt a babák szinte alig sírnak, mert anyjuk állandó közelsége megnyugvással tölti el őket. Majd amikor megszűnik ez a testközeli állapot, nagy biztonsággal vetik bele magukat a világ megismerésébe…Ha náluk mégis működik ez a folyamat, akkor mi fejlett európai szülők miért küzdünk mindez ellen?

Miért nem adjuk meg babáinknak az első időben azt, amire leginkább szükségük van? A testközelséget, az összebújást, és az ölelést. Miért jó az, hogy berakjuk a kicsit egy külön szobába, egy hideg kiságyba és hagyjuk sírni kifulladásig? Miért hisszük azt, hogy ezzel tesszük nekik a legjobbat?

Mindannyian tudjuk, hogy az első pár hónapban a gyermekek egyetlen nyelve a sírás. És ezzel nem minket akarnak bosszantani, hanem egész egyszerűen ők így működnek és kommunikálnak. Már az első naptól fogva, nemcsak arra van szükségük, hogy tápláljuk-gondozzuk őket, hanem még ennél is fontosabb amire vágynak: az édesanyjukra, annak közelségére. Valahol olvastam, hogy valójában az első három hónap a babáknak olyan mintha a várandósság negyedik trimeszter lenne, de megszülettek és itt a zajos nagyvilágban kell boldogulniuk. Sokszor hallani olyat, hogy a baba annak ellenére sír, hogy a szülők megetették, ellátták.  Mert ezeknek a védtelen csöppségeknek mindennél nagyobb szükségük van az édesanyjuk testközelségére, az ölelésekre, és az összebújásokra. Ettől nem lesznek elkényeztetve, mert nem lehet őket elkényeztetni.

Elolvasnád az első részt is? Itt megteheted…

Egy etológus H.F. Harlow kísérletet végzett a rhesusmajmokkal. Két műmajmot helyezett el, amíg az egyik rideg fémhálóból készült, de volt nála egy cumisüveg,  addig a másik szőrös volt, és nem volt nála táplálék. Az eredmény még az etológust is meglepte. A kis újszülött majom szinte egész nap (kb. 14-15 órát) a szőrös műmajomhoz bújt és belé kapaszkodott, és nem vonzotta egyáltalán  a másik műmajom és az ott lévő táplálék. Ez bebizonyította azt, hogy az újszülött majmoknál az anya testközelsége, a vele való bensőséges kapcsolat sokkal fontosabb, mint az élelemhez jutás.

De ugyanígy működnek a mi babáink is. Nekik is ugyanolyan fontos az érzelmi táplálék, mint a kis majmoknak. Csak sokszor, mi szülők küzdünk az ellen, hogy ezt elfogadjuk. Azt látom, hogy a mai világban sokan félnek az elköteleződéstől, pedig egy gyermek azzal jár. Hiszen, ha gyermeket vállalunk, akkor nagyon sok minden más mellett felelősek vagyunk az érzelmi biztonság kialakításáért is. Nemcsak az a feladatunk, hogy ellássuk, ruházzuk, iskoláztassuk őket. Az érzelmi biztonság kialakítása vagy nem alakítása már a legelső naptól elkezdődik. És ennek az érzelmi biztonságnak a birtokában válik gyermekünk a világban biztosan eligazodó felnőtté, aki szintén képessé válik ezáltal továbbadni azt, amit még gyermekkorában az édesanyjától kapott. Régen a 80-as években nem szabadott éjjel megetetni a csecsemőket. Azóta sok anyuka megbánta, hogy felült ennek a társadalmi elvárásnak. Ne rontsuk el mindjárt az elején, csak azért, mert manapság van egy uralkodó szemlélet…

Irodalom: Antoine C., A terhesség és az anyaság pszichológiája

•