A szülést követően három és fél hónappal találkoztam először Adriennel. Ő későbbre tette a találkozónkat, de olyan rossz passzban voltam, hogy felhívtam és mondtam neki, hogy most azonnal kell, találkozzunk, mert ellenkező esetben megőrülök. Úgyhogy szinte „futva” indultam hozzá. Az első találkozásunk hosszúra sikerült, volt, vagy 3 óra hossza, de csak ömlöttek belőlem a szavak és a sírás. Ha most azt gondoljátok, hogy minden rendbe jött ezután, akkor el kell, mondjam az igaza, hogy nem. Titkon a szívem mélyén úgy arra vártam, hogy ha eljutok ide és elmondom, hogy mi a bajom, akkor holnapra már kutya bajom se lesz. Annyira rossz passzban voltam, hogy semmi más vágyam nem volt ekkor, csak, hogy kijussak ebből a gödörből.

Ugyan úgy kínoztak a gondolataim, mélabús voltam és semmi sem érdekelt. De nem adtam fel az első találkozás után, mert tudtam, hogy ez nem én vagyok, és újra vissza kell, találjak önmagamhoz. Hosszú út vezetett hozzá, sok kitartással, akarással és reménnyel a szívemben. Aztán az első találkozás után 2 hónappal, azt vettem észre, hogy napról napra jobb lett a helyzet Vele. Nem mondom, hogy minden klappolt,de határozottan javult a kedélyállapotom, megváltozott a hozzáállásom és ki merem jelenteni,hogy egy picit kezdtem elhinni, „hahó,anya vagyok”.

•