Kavalkádok fogságában
Mindamellett, hogy megszakítottam a korábbi szociális kapcsolataimat, igyekeztem egy virtuálisát felépíteni. Gyakorlatilag éjjel (szó szerint)- nappal az interneten lógtam. Ha Ő aludt, ha én nem tudtam aludni, ha volt 1-2 percem… Böngésztem, keresgéltem, kutattam. Arra gondoltam, hogyha körül veszem magam babás anyukákkal, akkor én is mielőbb anyukává válok. Nyilván akkor ezt még magamnak sem mertem akkor bevallani, de ma már kitisztult fejjel látom, hogy segélykiáltás volt.
Csatlakoztam baba-mama csoportokhoz, tanácsokat kértem- kaptam, barátokat kerestem és mindent másoktól szerettem volna megtudni, ahelyett, hogy a saját megérzéseimre hagyatkoztam volna. Nem szeretném ostorozni magam, mert ezek kellett azok, hogy megérjek és felnőjek az anyaságra. Persze a tanácsok nem váltak be, barátokra nem sikerült szert tennem, és egyre rosszabbul voltam.
Ebben az időben sok időt töltöttem vidéken a szüleimnél és a férjem szüleinél, mert szentül meg voltam győződve, hogy csak annyi a baj, hogy nem bírom a magányt. Otthon is próbáltam felvenni a kapcsolatot a régi ismerőseimmel, sok időt töltöttem a szabadban, a családommal, de csak nem enyhült a szorongásom, a rossz érzéseim és a depresszióm. Mindeközben az élet próbák elé állított, mert teremtett olyan helyzeteket, hogy „kénytelen” voltam vele kettesben lenni és igenis anya szerepben kellett helyt állnom, holott pont ez a helyzet nem ment nekem.