Mint ahogy már korábban írtam, hogy amikor legelőször írtam Adriennek, türelemre intett. Azt írta, hogy várjak, figyeljem magam, hisz lehet, hogy csak a fáradtság és a kimerültség beszél belőlem. Megfogadtam a tanácsát és vártam… A legrosszabb várakozás volt az életemben. Annyira szenvedtem lelkileg, hogy élni se volt kedvem. Nem tudtam még mindig enni, szinte semmit se, a szoptatásba beletört a bicskám és állandóan csak cikáztak a gondolataim. Pl.: mit fogok csinálni egész nap egyedül Vele? Miért nem kaphatom vissza a régi életem? Miért érzem azt, hogy a falak összenyomnak és megfulladok? Miért szeretnék sírni egész nap, ahelyett, hogy gyönyörködnék Benne?

Közben kezdtem leépíteni a szociális életem… Csak magammal és Vele voltam elfoglalva. Semmit nem tudtam élvezni, minden szürkévé és unottá vált a számomra. Elhanyagoltam a külsőm, a férjem, a barátaim és mindent, ami az Ő előtte való életemhez kötött.

Folyamatosan volt mellettem valaki, mert azt éreztem, hogy ha egyedül maradok, akkor megbolondulok. Hol az édesanyám, hol a férjem anyukája, hol az egyik barátnőm jött „életet menteni”.

Aztán november közepén jutottam el a legmélyebbre, amikor konkrétan úgy éreztem, hogy kiugrok az ablakon. Ekkor hívtam újra Adriennt és kértem azonnal segítséget tőle. Kaptam és azóta is kapok. Ekkortól kezdtem el hozzá 2-4 hetente járni és az ő segítségével jutottam túl ezen a poklon és fedeztem fel önmagam.

•