Miután elteltek a hármasban töltött napok, megérkeztek a nagyszülők. Először az édesanyám, majd a férjem anyukája, majd újra az anyukám. Amíg ők itt voltak velünk, nem éreztem magam egyedül, így nem is összpontosítottam magamra, magunkra. Bár már akkor is jelentkeztek a korábban leírt „tünetek” (álmatlanság, gyomorideg, az étel elutasítása, közömbösség, életuntság, szomorúság… stb.), de ezeket megpróbáltam elfojtani és nem gondolni rájuk.

Az igazi „pokol” akkor következett, amikor mindenki hazament, a férjem dolgozott, és mi ketten maradtunk vele! Még durvábban jelentkeztek a tüneteim. Ez kiegészült hasmenéssel, állandó sírással és teljes közömbösséggel. Valamint elkezdtem kreálni az irreális félelmeimet. Például: nem lehet sokáig kézben tartani Őt, mert akkor soha többé nem tudom majd lerakni; nem mehetünk az utcára, mert ha elkezd sírni, akkor biztos nem tudom majd megnyugtatni; de ha meg egész nap itthon ülünk, akkor biztos, hogy meg fogok majd őrülni… Ezek a félelmek tették ki a napomat, miközben egyetlen percét sem tudtam kiélvezni a kisgyerekes létnek. A félelmeim rabja voltam és kezdtek befelé fordítani. Nem tudtam örülni senkinek és semminek.

Szerencsére egy nagyon támogató családdal áldott meg az ég, akik mindenben mellettem álltak és támogattak. Ugyanakkor senki nem értette, hogy a mi a bajom… Tulajdonképpen akkor még én se tudtam, csak annyit, hogy nem vagyok boldog és ez nagyon nem jó így. Ekkortájt kerestem meg Adriennt, aki türelemre intett és megkért, hogy várjak, mert nem biztos, hogy valóban szülés utáni depresszióban szenvedek. Így vártam, de nem lett jobb, sőt…

A hozzászólások le vannak tiltva.