Úgy lett megbeszélve a családdal, hogy az első 5 napot együtt töltjük, mi hárman,ami kis családunk. Szerettem volna, hogy egy kicsit összeszokjunk, hogy megismerjük Őt, mielőtt a nagymamák megérkeznek.

Hát ezek a napok borzasztóak voltak. Csak arra emlékszem, hogy állandóan bőgtem, mint egy csecsemő és még mindig nem tudtam enni semmit. Ennek következtében (most már tudom), nem indult meg a tejelválasztásom megfelelően. Így a szoptatás sem ment zökkenőmentesen, sőt… ugyanakkor még mindig vártam azt a csodálatos szeretet, amiről már írtam korábban. Persze nem jött, zokogtam, küzdöttem a szoptatással, ideges voltam, nem tudtam aludni, állandóan csak gondolkodtam.

Ugyanakkor ott volt Ő, a maga kis 3 kilójával, 50 centijével, kerek kis fejével és nem éreztem iránta semmit…. nagyon szörnyen hangzik,de tényleg így van. Megetettem, mert éhes volt, tisztába tettem, mert cserélni kellett a pelenkát, felkeltem hozzá éjjel, mert sírt, de semmi olyan dolgot nem tettem vele, ami ne a szükségleteit elégítette volna ki…. egyetlen szükségletre viszont nem gondoltam soha.. arra, hogy egy picit szeretgessem, hogy érezze, hogy itt van az anyukája…

Az volt az elsődleges célom, hogy megszüntessem a sírását, mert nem tudtam elviselni, hogy sír. Olyan kényszerképzetem támadt, hogy ha elkezd sírni, akkor soha nem fogja abbahagyni. Ezért ha megszólalt, a gyomrom már görcsbe is rándult és olyan idegesség kapott el, hogy előtte még ilyet nem tapasztaltam. Mindeközben titokban csak arra vártam, hogy egy nap reggel úgy fogok, felkeni, hogy megérkezett a mindent elsöprő anya-gyerek szeretet. De nem jött, akkor még nem…

•