A szülés fizikai voltáról nem szeretnék írni, mert minden ember másként éli meg, mindenkinek máshol van a tűréshatára.

Természetes szülésnek indult, de végül császármetszés lett belőle. Akkor abban a pillanatban, amikor ez megtörtént semmilyen csalódottságot nem éreztem, csak iszonyatos nagy megkönnyebbülést, hogy végre itt van Ő. Csak 1 nap után kezdett valami mocorogni valami a lelkem mélyén, egy apró pici kis hangocska, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Ez pedig ez volt: hogy lennék már anya, ha még arra is képtelen voltam, hogy világra hozzam Őt?!

Persze az orvosom megnyugtatott, hogy nem tudtam volna természetes úton világra hozni, mert nem jól állt a kis buksija. Ettől függetlenül a kis hangocska továbbra is ott marad bennem.

Gyakorlatilag a kórházban elkezdődött a csalódottságom „folyama”…kezdve a szüléssel, majd folytatva azzal, hogy vártam a földöntúli, mindent elsöprő, leírhatatlan szeretetet a gyermekem iránt…vártam és vártam, de nem jött….Pici volt, babaillatú, formás, de nem volt rózsaszín felhő, könnybe lábadt szem…azután hazamentünk.