Átéltem a szülés utáni depressziót

Ha úgy érzed segítségre van szükséged, keress meg minket bátran,
részletek az Egyéni segítség menüpont alatt.

Ahogy Melinda megélte a szülés utáni depressziót:

Várandósság

A házasságot követően nem volt kérdés, hogy akarunk-e babát. Minden álmom egy gyerek volt. Mivel a családban voltak nőgyógyászati gondok és a baba sem úgy jött, ahogy én elképzeltem, így kivizsgáltattuk magunkat. Kiderült, hogy van egy kis gond velem, de ez akkora már mindegy is volt, mert ott volt Ő a pocakomban. Leírhatatlanul boldogok voltunk. Ezt akartuk, és lám itt is van. Zavartalan várandósság volt. Egészen a 36. hétig dolgoztam, fitt voltam, kiegyensúlyozott, kismama tornára jártam, szülés előkészítőre… miközben vásárolgattam a babaholmikat, csinosítgattam a babaszobát. Egyetlen apró momentum zavarta meg a várandósságot. Kicsi lány koromtól kezdve kislányt szerettem volna, így teljesen abban a hitben éltem, hogy kislányom fog születni. Teljesen hideg zuhanyként ért, amikor kiderült, hogy Ő pedig fiúcska…. összetörtem, nem tudtam felfogni és 2 napig zokogtam. Miután elbúcsúztam a meg nem született kislányomtól és elfogadtam a tényt, hogy Ő egy pasi, minden ugyanúgy folytatódott, mint előtte.

Azt gondoltam, hogy mindenre felkészültem. Eljártam az előkészítőre, a védőnőhöz, voltak barátnőim, akik ilyen-olyan tanáccsal láttak el.

De megszületett Ő és rájöttem, hogy egyáltalán nem voltam felkészülve. Vagyis erre a részére nem.

Szülés

A szülés fizikai voltáról nem szeretnék írni, mert minden ember másként éli meg, mindenkinek máshol van a tűréshatára.

Természetes szülésnek indult, de végül császármetszés lett belőle. Akkor abban a pillanatban, amikor ez megtörtént semmilyen csalódottságot nem éreztem, csak iszonyatos nagy megkönnyebbülést, hogy végre itt van Ő. Csak 1 nap után kezdett valami mocorogni valami a lelkem mélyén, egy apró pici kis hangocska, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Ez pedig ez volt: hogy lennék már anya, ha még arra is képtelen voltam, hogy világra hozzam Őt?!

Persze az orvosom megnyugtatott, hogy nem tudtam volna természetes úton világra hozni, mert nem jól állt a kis buksija. Ettől függetlenül a kis hangocska továbbra is ott marad bennem.

Gyakorlatilag a kórházban elkezdődött a csalódottságom „folyama”…kezdve a szüléssel, majd folytatva azzal, hogy vártam a földöntúli, mindent elsöprő, leírhatatlan szeretetet a gyermekem iránt…vártam és vártam, de nem jött….Pici volt, babaillatú, formás, de nem volt rózsaszín felhő, könnybe lábadt szem…azután hazamentünk.

Az első napok itthon

Úgy lett megbeszélve a családdal, hogy az első 5 napot együtt töltjük, mi hárman,ami kis családunk. Szerettem volna, hogy egy kicsit összeszokjunk, hogy megismerjük Őt, mielőtt a nagymamák megérkeznek.

Hát ezek a napok borzasztóak voltak. Csak arra emlékszem, hogy állandóan bőgtem, mint egy csecsemő és még mindig nem tudtam enni semmit. Ennek következtében (most már tudom), nem indult meg a tejelválasztásom megfelelően. Így a szoptatás sem ment zökkenőmentesen, sőt… ugyanakkor még mindig vártam azt a csodálatos szeretet, amiről már írtam korábban. Persze nem jött, zokogtam, küzdöttem a szoptatással, ideges voltam, nem tudtam aludni, állandóan csak gondolkodtam.

Ugyanakkor ott volt Ő, a maga kis 3 kilójával, 50 centijével, kerek kis fejével és nem éreztem iránta semmit…. nagyon szörnyen hangzik,de tényleg így van. Megetettem, mert éhes volt, tisztába tettem, mert cserélni kellett a pelenkát, felkeltem hozzá éjjel, mert sírt, de semmi olyan dolgot nem tettem vele, ami ne a szükségleteit elégítette volna ki…. egyetlen szükségletre viszont nem gondoltam soha.. arra, hogy egy picit szeretgessem, hogy érezze, hogy itt van az anyukája…

Az volt az elsődleges célom, hogy megszüntessem a sírását, mert nem tudtam elviselni, hogy sír. Olyan kényszerképzetem támadt, hogy ha elkezd sírni, akkor soha nem fogja abbahagyni. Ezért ha megszólalt, a gyomrom már görcsbe is rándult és olyan idegesség kapott el, hogy előtte még ilyet nem tapasztaltam. Mindeközben titokban csak arra vártam, hogy egy nap reggel úgy fogok, felkeni, hogy megérkezett a mindent elsöprő anya-gyerek szeretet. De nem jött, akkor még nem…

Az első három hónap

Miután elteltek a hármasban töltött napok, megérkeztek a nagyszülők. Először az édesanyám, majd a férjem anyukája, majd újra az anyukám. Amíg ők itt voltak velünk, nem éreztem magam egyedül, így nem is összpontosítottam magamra, magunkra. Bár már akkor is jelentkeztek a korábban leírt „tünetek” (álmatlanság, gyomorideg, az étel elutasítása, közömbösség, életuntság, szomorúság… stb.), de ezeket megpróbáltam elfojtani és nem gondolni rájuk.

Az igazi „pokol” akkor következett, amikor mindenki hazament, a férjem dolgozott, és mi ketten maradtunk vele! Még durvábban jelentkeztek a tüneteim. Ez kiegészült hasmenéssel, állandó sírással és teljes közömbösséggel. Valamint elkezdtem kreálni az irreális félelmeimet. Például: nem lehet sokáig kézben tartani Őt, mert akkor soha többé nem tudom majd lerakni; nem mehetünk az utcára, mert ha elkezd sírni, akkor biztos nem tudom majd megnyugtatni; de ha meg egész nap itthon ülünk, akkor biztos, hogy meg fogok majd őrülni… Ezek a félelmek tették ki a napomat, miközben egyetlen percét sem tudtam kiélvezni a kisgyerekes létnek. A félelmeim rabja voltam és kezdtek befelé fordítani. Nem tudtam örülni senkinek és semminek.

Szerencsére egy nagyon támogató családdal áldott meg az ég, akik mindenben mellettem álltak és támogattak. Ugyanakkor senki nem értette, hogy a mi a bajom… Tulajdonképpen akkor még én se tudtam, csak annyit, hogy nem vagyok boldog és ez nagyon nem jó így. Ekkortájt kerestem meg Adriennt, aki türelemre intett és megkért, hogy várjak, mert nem biztos, hogy valóban szülés utáni depresszióban szenvedek. Így vártam, de nem lett jobb, sőt…

Várakozás

Mint ahogy már korábban írtam, hogy amikor legelőször írtam Adriennek, türelemre intett. Azt írta, hogy várjak, figyeljem magam, hisz lehet, hogy csak a fáradtság és a kimerültség beszél belőlem. Megfogadtam a tanácsát és vártam… A legrosszabb várakozás volt az életemben. Annyira szenvedtem lelkileg, hogy élni se volt kedvem. Nem tudtam még mindig enni, szinte semmit se, a szoptatásba beletört a bicskám és állandóan csak cikáztak a gondolataim. Pl.: mit fogok csinálni egész nap egyedül Vele? Miért nem kaphatom vissza a régi életem? Miért érzem azt, hogy a falak összenyomnak és megfulladok? Miért szeretnék sírni egész nap, ahelyett, hogy gyönyörködnék Benne?

Közben kezdtem leépíteni a szociális életem… Csak magammal és Vele voltam elfoglalva. Semmit nem tudtam élvezni, minden szürkévé és unottá vált a számomra. Elhanyagoltam a külsőm, a férjem, a barátaim és mindent, ami az Ő előtte való életemhez kötött.

Folyamatosan volt mellettem valaki, mert azt éreztem, hogy ha egyedül maradok, akkor megbolondulok. Hol az édesanyám, hol a férjem anyukája, hol az egyik barátnőm jött „életet menteni”.

Aztán november közepén jutottam el a legmélyebbre, amikor konkrétan úgy éreztem, hogy kiugrok az ablakon. Ekkor hívtam újra Adriennt és kértem azonnal segítséget tőle. Kaptam és azóta is kapok. Ekkortól kezdtem el hozzá 2-4 hetente járni és az ő segítségével jutottam túl ezen a poklon és fedeztem fel önmagam.

Kavalkádok fogságában

Mindamellett, hogy megszakítottam a korábbi szociális kapcsolataimat, igyekeztem egy virtuálisát felépíteni. Gyakorlatilag éjjel (szó szerint)- nappal az interneten lógtam. Ha Ő aludt, ha én nem tudtam aludni, ha volt 1-2 percem… Böngésztem, keresgéltem, kutattam. Arra gondoltam, hogyha körül veszem magam babás anyukákkal, akkor én is mielőbb anyukává válok. Nyilván akkor ezt még magamnak sem mertem akkor bevallani, de ma már kitisztult fejjel látom, hogy segélykiáltás volt.

Csatlakoztam baba-mama csoportokhoz, tanácsokat kértem- kaptam, barátokat kerestem és mindent másoktól szerettem volna megtudni, ahelyett, hogy a saját megérzéseimre hagyatkoztam volna. Nem szeretném ostorozni magam, mert ezek kellett azok, hogy megérjek és felnőjek az anyaságra. Persze a tanácsok nem váltak be, barátokra nem sikerült szert tennem, és egyre rosszabbul voltam.

 Ebben az időben sok időt töltöttem vidéken a szüleimnél és a férjem szüleinél, mert szentül meg voltam győződve, hogy csak annyi a baj, hogy nem bírom a magányt.  Otthon is próbáltam felvenni a kapcsolatot a régi ismerőseimmel, sok időt töltöttem a szabadban, a családommal, de csak nem enyhült a szorongásom, a rossz érzéseim és a depresszióm. Mindeközben az élet próbák elé állított, mert teremtett olyan helyzeteket, hogy „kénytelen” voltam vele kettesben lenni és igenis anya szerepben kellett helyt állnom, holott pont ez a helyzet nem ment nekem.

Segítség

A szülést követően három és fél hónappal találkoztam először Adriennel. Ő későbbre tette a találkozónkat, de olyan rossz passzban voltam, hogy felhívtam és mondtam neki, hogy most azonnal kell, találkozzunk, mert ellenkező esetben megőrülök. Úgyhogy szinte „futva” indultam hozzá. Az első találkozásunk hosszúra sikerült, volt, vagy 3 óra hossza, de csak ömlöttek belőlem a szavak és a sírás. Ha most azt gondoljátok, hogy minden rendbe jött ezután, akkor el kell, mondjam az igaza, hogy nem. Titkon a szívem mélyén úgy arra vártam, hogy ha eljutok ide és elmondom, hogy mi a bajom, akkor holnapra már kutya bajom se lesz. Annyira rossz passzban voltam, hogy semmi más vágyam nem volt ekkor, csak, hogy kijussak ebből a gödörből.

Ugyan úgy kínoztak a gondolataim, mélabús voltam és semmi sem érdekelt. De nem adtam fel az első találkozás után, mert tudtam, hogy ez nem én vagyok, és újra vissza kell, találjak önmagamhoz. Hosszú út vezetett hozzá, sok kitartással, akarással és reménnyel a szívemben. Aztán az első találkozás után 2 hónappal, azt vettem észre, hogy napról napra jobb lett a helyzet Vele. Nem mondom, hogy minden klappolt,de határozottan javult a kedélyállapotom, megváltozott a hozzáállásom és ki merem jelenteni,hogy egy picit kezdtem elhinni, „hahó,anya vagyok”.